IZMÍR 2010.
Az iskola és a szülők kapcsolata
A Csepp-Csepel táncosai közül többen a tavalyi családjukhoz kerültek. Csak azok a gyermekek kaptak új családot, akiknek múlt évi párja e tanévtől már középiskolában tanul. De velük is találkoztunk! Amikor tehették, megjelentek a programokon, szabad estén otthonukban látták vendégül „egy éves” barátjukat, s jelenlegi vendéglátóját. A három gyermek-többnyire angol nyelven – beszélte meg az „élet nagy dolgait”.
A fotókon, melyek a török és magyar gyermek találkozásának pillanatát örökítették meg-s másnap már mindenki láthatta a faliújságon, és a számítógépén is nézhette az itthon aggódó szülő- két egykorú és hasonló magasságú mosolygó, büszke gyermek nézett bizalommal a barátságos igazgató úrra, s az asztaloknál várakozó, boldog családokra. Nagy megtiszteltetésnek érezték, hogy a jelentkező 120 család közül, az ő családjukra esett a választás.
Már másnap a magyarok török családomról, török apámról, anyámról beszéltek. Ők pedig, minden reggel az iskolában, mielőtt fölszálltunk a különbuszra, kérdésekkel bombáztak minket angol tanáraikon, s a tolmácsunkon keresztül: ízlett-e a vacsora, ma estére mit enne szívesen, jó lenne-e, ha étterembe mennének, milyen ajándékot szeretne a gyermek magának, s otthon maradt családtagjainak, átvasalhatja-e a bőröndből előkerült jelmezt, stb.
A három angol tanár nénin kívül, akik egész nap velünk voltak, néhány szülő is velünk jött a TRT szervezte programokra, s minden család azokra, melyeket az iskola szervezett. Ezeknek nem volt más célja, mint egymás kultúrájának megismerése, a barátkozás, a jó hangulat kialakítása, hogy ápr. 23.-án, a török emberek nemzeti ünnepén, amikor szívből hálát éreznek már rég elhunyt államférfijuk, ATATÜRK munkássága miatt, igazán jól sikerüljön az Intervíziós élő adás, melyben 42 ország egy-egy csoportja táncol három percet.
Épp, hogy elindult a buszunk az iskolától, megindult a sütemények, édességek kínálgatása. Délidőben, a kirándulásokon, az otthon készített, változatos török házikonyha termékei kerültek elő. A programok költségeit, mint lovaglás egy kazak hegyi tanyán, múzeumi belépők sem fizethettük magunk! Igaz a fesztivál ideje alatt, a TRT logóval ellátott buszoknak nem kellett parkoló díjat fizetni, az újonnan átadott Metrón jegy nélkül engedtek be, a bergamai Akropolis belépőjegyeiért sem kellett fizetni. Úgy tűnt, mindenkinek fontos ez az ügy!
Vajon honnan tudták azok a szülők, akik épp nem tartottak velünk, hogy mikor érünk vissza az iskolához, azt nem tudtuk megfejteni. Sohasem siettettek, lehetett mégegyszer, meg mégegyszer felülni a lóra, bóklászni a tengerparton, kitérőt tenni. Egyszer sem fordult elő, hogy valakit ne vártak volna az iskolánál ,nyugodt derűvel a szülők! Többnyire az igazgató úr is megkérdezte, hogy éreztük magunkat.
Az iskolában, minden reggel tárt kapuk fogadták a szülőket, s mindenkit, aki belépni óhajtott. Nem adminisztrálta senki, hogy miért lett átlépve a küszöb, viszont bárki készséggel útba irányított. 1200 gyermek tanul a jól felszerelt, márvány lépcsős iskolában, két műszakba. Lehet, hogy nincs is fogadóóra…
Megérkezésünk másnapján láttuk viszont Kszelmát, aki gyönyörű szegfű csokorral köszöntötte a csoportot a buszon. Nem tudtunk róla, hogy nem a tantestület tagja, most derült ki, hogy ő a Szülői munkaközösség elnöke volt. Most, hogy a gyermeke már nem ebbe az iskolába jár, más elnököt választottak. De barátságból, amikor tehette, az idén is velünk volt. Az új elnök mindig.
Ápr. 23.-án, az ünnep délelőttjén, megtelt az iskolaudvar. Minden osztály, a hagyományoknak megfelelően táncos produkciót adott elő a jól megácsolt színpadon, a gyermekek és a szülők nem kis gyönyörűségére. Ezt a műsort
színesítette a mi két magyar néptánc produkciónk, de meglepetéssel is készültünk: Az egyik kislányunk, akinek itthon kiadott könnyűzenei CD-je van, elénekelte az egyik számát, majd a csoport a tavaly előtti Fesztivál dalra előadta azt a hip-hap produkciót, amit heteken át, vasárnaponként, a néptánc próba után,
az egyik táncosunk hozzáértő bátyja irányításával tanult.
Elképzelhetetlen örömöt okoztunk ezzel török barátainknak! Ahogy az egyik angol tanár néni mondta: „lúdbőrözött a karja, könnyeit nem tudta visszatartani, hogy magyar gyermekek erre a nemzetközi barátságról szóló török zenére ilyen sok munkát igénylő, nagyszerűen, egyszerre előadott táncot mutattak be.” Kérték, hogy ismételjük meg a tengerparti, főleg mozgássérültek számára kialakított játszóparkban megrendezett pik-nik-en, ahol ott lesznek a tavalyi és idei fogadó családok. Örömmel megtettük, sőt a hazaindulás estéjén, az iskola aulájában, ismét eltáncoltuk. Egy órába telt, mire mindenki, könnyek között elbúcsúzott, s beszállt a buszba.
A gyermekek a bőröndökbe nem tudták becsomagolni a sok ajándékot, amivel a családok elhalmozták őket. Bizony nem fértek el a vitt ajándékok helyén. Igy jártak a kísérők is, akik az SZMK vezetőjétől, némely kollégától, egy-egy szülőtől menet közben kaptak apróbb ajándékokat, de a búcsú esten, a tantestület nevében, az igazgató úr is ajándékot nyújtott át. Felmutatott egy magyar és egy török lobogót, s megbeszéltük, hogy ők a magyart, mi a török lobogót saját környezetünkben elhelyezzük, emlékezve és emlékeztetve a testvéri szeretetre.
