PRIMORSKO

Ahogy én (mi) láttam(tuk). Beszéljenek a képek!

PRIMORSKÓ 2010.

A Csepp-Csepel Törökországban járt tagjai alig tartották meg élménybeszámolójukat a hagyományos tanévvégi családi parti után, húsz táncos, a bulgáriai Primorskó Nemzetközi Gyermek Fesztivál kívánalmainak készült eleget tenni a tanítást követő három délelőtt.

Jún.22-én délután vackolódtunk be a buszba, táncosok, szülők, barátok. Tudtuk, hogy hosszú út vár ránk, s bármilyen kényelmes is a busz, a megszokott ágyacskáinknál csak kényelmetlenebb, s ezen a magunkkal vitt kispárna sem segíthet.

Két éve is jártunk ezen a Fesztiválon, akkor huszonkét óra alatt értünk oda, most elegendőnek bizonyult tizenhat. Nem is reméltük, hogy szálláshelyeinket elfoglalva a valamikori KISZ tábor felújított épületében, már 23.-án élvezhetjük a Fekete tenger felülmúlhatatlanul kellemes homokját és nem hideg vizét.

A tizenkét nemzet negyven csoportja színes és hangos felvonulására csak másnap este került sor. Nagy kerülővel érkeztünk Primorskó főterére, utolsónak, mivel a táblánkon, melyet a rendezők adtak, Ungary szerepelt. Előttünk Ukrajna haladt. A zászlónkat már sokan messzebbről felismerték, integettek, éljeneztek. Mi hálából, el kezdtünk énekelni, s tánclépésre váltottunk.

A zászlók felvonulása és a polgármesteri köszöntő után minden együttes öt percet táncolhatott. Így is igen hosszúra nyúlt a műsor. Minket negyedikként szólítottak színpadra. Nem is bírtuk megvárni a tüzijátékot, mellyel a Fesztivál-nyitót befejezték.

Még kétszer 15-15 percet mutathattuk be ugyanezen a színpadon, a magyar tánchagyomány változatos néptánc kincsét, viseletét nagy sikerrel.

A tábor ebédlőjének teraszán minden este, két-három együttes tanította nemzetének néptánc motívumait. A mi esténken a románok kezdték meg a tánctanítást. A kolozsvári együttes erdélyi magyar táncmotívumokat tanított. A táncosok közül kevesen szólaltak meg magyarul. Utánunk az ukránok következtek. Közülük is beszélték egyen-ketten a nyelvünket. Mi a Szent Iván éji tűzugrás koreográfiáját, a legősibb moldvai tánc elemeit tanítottuk. A nap-éj egyenlőség alkalmából a Kárpát medence sok településén táncolták ugyanezt együttesek, megerősítve az együvé tartozás felemelő érzését. A román tánctanár néni ismerte ezt a koreográfiát, együtt táncoltak velünk a román fiatalok s az ukrán gyerekek.

A következő napi táncházban ugyancsak magyar beszédre lettünk figyelmesek. Bunyevác tánctanítás folyt. Szabadkáról érkeztek szerb és magyar fiatalok, akik ápolják a bunyevác hagyományokat, s bunyevác kisebbségnek tartják magukat, és Magyarországról is érkeztek magyarok, akik magyarnak vallják magukat, de küzdenek azért, hogy az ősi bunyevác kultúra, melynek saját nyelve, hagyománya van, ne tűnjön el, gazdagítsa a magyarországi kisebbségek népes táborát.

A bunyevácokkal kapcsolatos ismeretszerzés a táncház után, amikor a gyermekek már lefeküdtek, folytatódott. A téma azért is felkeltette érdeklődésemet, mert csepeli vonatkozása is van! Általános iskolai tanárom, az egykori Dózsa iskolában, Bari Etelka, könyvet írt a bunyevác ünnepi szokásokról. Nyugdíjba vonulása óta szülőfalujában, Garán él, s bunyevác szokások szerint tartja meg egyházi és naptári ünnepeinket.

A szabadkai együttes vezetőjétől kaptam egy könyvet /bunyevác nyelven íródott/ a népcsoport történetéről, s zenéjükről, énekeikről egy CD-t. Az együttes barátságos, nem fiatal vezetőjének szerb neve van, magyarul váltottunk szót, magyar, szerb, bunyevác, horvát táncokat tanít együttese tagjainak.

Ők zenekart is hoztak magukkal, akik egyszer csak a szerb népzenéről magyarra váltottak, s ismert dalokat, nótákat muzsikáltak, némelyik zenész énekelte is. Szerencsére mi is velük tudtunk tartani. Nem mondom, hogy nem lepődtünk meg azon, hogy a bolgár, szerb zenére lánctáncot járó bolgár, román, litván, ukrán, orosz, kazak, fehérorosz, szlovák felnőttek közül sokan párba rendeződtek, és csárdást táncoltak. Talán ennek hatására, valamelyest előjött a régen annyit tanult orosz nyelvismeretünk, s innentől tolmács nélkül is gondolatokat tudtunk cserélni.

A gyermekek az angol nyelvvel próbálkoztak, a tengerparton, a tábor jól felszerelt játszóterén, a fellépések előtt és után, többnyire sikerrel.

A Fesztivál záró ünnepségén, ahol a Csepp-Csepel táncosai gyönyörű sárközi viseletünkben, bemutattak Hudákné Farkas Sára AMI-s tanárunk sárközi összeállítását hatodiknak, volt idő nevet, mail címet cserélni a műsor végéig. Akkor a zászlók és együttes vezetők ismét felvonultak a színpadra, s átvették a trófeákat, okleveleket, virágot. Ők a tűzijátékot a színpadról csodálhatták. Ezt követte a véget nem érő közös lánctánc a színpadon, a színpad előtt, a főtér díszburkolatán.

Az időjárás mindvégig izgalomban tartotta résztvevőket: esik, nem esik? Végül is nem akadályozta meg a tervezett programokat: Láttuk Szozopol ősi jellegzetes faházait, megnéztünk egy freskókkal, faragványokkal, ikonokkal ékesített templomot, motorcsónakokkal kirándultunk egy érintetlen partszakaszhoz, ahol minden mennyiségben lehetett kagyló és csigaházat gyűjteni, minden nap fürödtünk a tengerben,igaz, napolajra csak az utolsó napon volt szükség, négyszer adtunk műsort, egyszer táncházat tartottunk, s még a Miss Primorsko versenyre is neveztünk: A 12 év alatti kategóriában Kriska Eszter a 32 versenyző közül elsőnek lépett színpadra, és sárközit táncolt, a 12 éven felüliek között Szommer Viki gömöri viseletbe öltözve, elénekelt egy gyönyörű dalt, mellyel nem csak a közönséget, de az együttes vezetőkből álló zsűrit is meghódította, harmadik helyezett lett./ A zsűrizés szabályainak néhány részletét a szlovák együttes vezetőjétől magyarul tudtam meg./

Ezzel a dallal Viki a kerületi ének versenyen is győzött. A Karácsony isk. ének tanárának érdeme. De az együttes sikere is sok-sok ember érdeme! Legyünk hát rá valamennyien büszkék!

A Fesztivál szervezőinek megígértük, hogy máskor is eljövünk.

Csak össze tudjanak a szülők spórolni 130 eurót a részvételi költségre /teljes ellátás/, vagy szülessenek végre olyan sikeres vállalkozók, akik áldoznak is azért, hogy Magyarországnak jó híre legyen a világban, és szülessenek széles látókörű, magyar érzületű uniós polgárok.

Mindenképpen megéri!

Köszönjük a Polgármesteri Hivatal Civil pályázatán elnyert 200 000.- támogatást, mellyel a TRT Fesztiválon, a Primorsko Fesztiválon való részvételt és a nyári tánctábort támogatta, helyesebben támogatni fogja.

Izmír 4.rész

IZMÍR 2010. 4. Rész A gazdag programokról

Hány iskolai tanulmányi kirándulásnak felelt meg a 32. Nemzetközi TRT Gyermek Fesztivál, kérem, döntsék el az olvasók maguk!

Az isztambuli repülő téri forgatagból a külön buszhoz a TV stáb egyik tagja vezette a csoportot. Előtte azonban riportot készítettek néhány gyermekkel, énekeltünk egy népdalt, átvettük a tollat, sapkát, hűtőmágnest, elemlámpát, lufit tartalmazó zacskókat. A „buszos városnézés” átvezetett a Boszporusz hídon. Amíg világos volt, figyeltük a dzsámik monumentális kupoláját, s a karcsú minareteket, a sűrűn beépített domboldalakat, s a változatos, nagy erkélyes emeletes házakat, napkollektorral és víztartályokkal a tetejükön. A sok sávos, autókkal zsúfolt utakon csak lassan jutottunk ki a városból. A lenyugvó nap narancsosan izzó korongja, hol elbújt, hol feltűnt a nem túl távoli hegyek mögött.

23 órakor még csak Laura aludt, kényelembe helyezve magát, amikor vacsorához szálltunk ki egy hatalmas, de hangulatos étteremnél. Vártak bennünket. Azonnal hozták a török kolbászkákat, a sültkrumplit, a sok zöldséget és egy poharas joghurtot. A gyerekek hamar felfedezték az étterem melletti izgalmas játszóteret, így nem siettek vissza a buszba. Amúgy is ráértünk, hiszen az iskolához 8 óra előtt nem érhettünk. Akkorra készítették elő a fogadásunkat.

Másnap reggel már a török fogadó gyermekekkel, anyukákkal, apukákkal, kollégákkal kirándulni indultunk Ephesos felé, a kazak hegyi lovardába, de előtte megnéztük, hogyan készítik a forró kemencében izzó üvegből egy fémpálca segítségével, a híres kék-fehér szerencse szemeket. Ephesos, a világörökség részét képező római kori épület maradványait, könyvtárát és amfiteátrumát idén nem néztük meg közelebbről. A kazak eredeti, idetelepített jurtába, ha levette a cipőjét, minden érdeklődő beléphetett.

Még két egésznapos kirándulást szervezhetett az iskola a TRT buszával. Láthattuk Bergama történeti múzeumában az ókori leleteket, szobrokat, oszlopfőket, műtárgyakat, amfórákat, sírköveket stb. s a hatalmas Törökország különböző területeiről származó viseleteket. Megnéztük a hegyoldalba épített amfiteátrumot, s megmutatták a korabeli földalatti kórház maradványait, amely kórház el volt látva központi fűtéssel és csatornával. A kórházhoz színház is tartozott. Épen megmaradt a márvány színpada, s a nézőtér is: Tizenöt éve a Bergamai Nemzetközi Gyermek Fesztiválon a Csepp-Csepel adott itt műsort. Vezet itt római kori kövesút is.

Hosszabban utaztunk Cesmébe, a tenger parti üdülővárosba. A leggazdagabbak itt vásárolnak üdülőt, a szörfösök ide járnak a világ minden pontjáról versenyre. Minket azonban a méter vastag kőfalakkal épített, jellegzetes házakból álló városka fogott meg. Őrzőbástyáin túl, hatalmas mesebeli vára is épen maradt. Csak a leglelkesebbek mászták meg a legfelső lépcsőket, hiszen a tengerre, s a városkára lentebbről is gyönyörű kilátás nyílott. A korabeli ágyúkat nagy szakértelemmel vizsgálgatták a fiúk. Pálmafákkal szegélyezett utcákon sétáltunk le a homokos tengerpartra. Amír, a 22 éves féltő „atyánk”, TRT kísérőnk ellenezte a fürdést. Így csak a lábfejünket áztattuk a 18 foknál biztosan nem hidegebb vízben. Két magyar, két török gyermek azért akadt, akik „véletlenül” beleestek a vízbe. Csak nekik nem volt melegük, míg a buszhoz visszasétáltunk.

Imádkozó férfiakat a Konak téri mecsetben láttunk, ahol megcsodáltuk belülről is a mecset szőnyegeit, falainak, boltozatának színekben gazdag, ékes mintázatát. Láttuk, hol van a helyük a nőknek, akiket ma már kendő nélkül is beengednek. Vendéglátóink nagy többsége muszlin vallású. Az angol tanár nénik gyermekeinek ellátása ezen a héten a férjek és apukák önálló feladata volt.

Közülük kettőnek maradt energiája vacsorát készíteni a kísérő felnőtteknek az esti ünnepi koncert előtt, illetve az intervíziós adás főpróbájának estéjén. Így láttunk egy óvárosi háromszintes otthont, s egy modern házban található hatodik emeletit. Mindkettőből látni lehetett a világoskék, végtelen tengert. De, ami lenyűgözött, az nem az igényes, barátságos berendezés volt, hanem a szeretetteljes vendéglátás. Eljöttek a tanár nénik férjei, az igazgató úr felesége, az az angol tanár néni, aki az idén, kicsi gyermeke miatt, nem tudott velünk foglalkozni, az SZMK tavalyi elnöke, aki a farmjukon készült oliva olajjal és szappannal kedveskedett.

Az április 23. Élő TV adás napján, melyet a sportarénájukban rendeztek meg, táblák jelezték a közreműködő együttesek helyét. Mellettünk Belarus, Palestine, Horvát, Venezuela, Japán, Kosovo, Puerto Rico, fölöttünk Niger, Slovenia, Macedonia, Liberia, Oroszo., India, Marocco, előttünk Thailand, Vietnam, Cyprus, Senegal viseletbe öltözött táncosai várták izgalommal, mikor következik az ő három perces produkciójuk, melybe annyi munka és „szív” lett beleinvesztálva. Itt, a Sport Arénában volt igazán szükség a 42 nyelvű szótárra! Az előző napi hosszú próba alatt öröm volt nézni, ahogy a különböző bőrszínű, szemvágású gyermekek ismerkednek, barátkoznak. Az Intervíziós élő adáson tapssal jutalmazták egymás produkcióit a lelkes török közönséggel egyetértésben.

Izmír 3.rész

IZMÍR 2010. A gyermekszeretetről 3.rész

Izmír lakosságának 40 %-a jelenleg fiatalkorú, tudtuk meg a polgármester úrtól, a delegációk számára rendezett fogadáson, ahol minden nemzet viseletbe öltözött képviselője átadta hazáját reprezentáló kisajándékát, ő és török fogadó pajtása kezet fogott a polgármester úrral, s mindketten átvették Izmír város bronzplakettjét, és az egyéb ajándékot tartalmazó zacskót. Ezt követően a régió elöljárója, Mr Aziz KOCAOGLU fogadta a gyermekeket. Ott sem maradt el az ajándékozás szertartása.

Már az iskolában feltűnt az oldott, barátságos hangulat. Csinos, egyforma ruhájukról föl tudtuk ismerni, kik alsósok és kik felsősök. A gyermekek a szünetekben ugyanúgy játszottak, sétálgattak, mint itthon bármely iskolában, ha velünk találkoztak, nem felejtettek el köszönni, s azonnal, érdeklődve, gyermekeink köré sereglettek. Érdekesnek találtuk, hogy az igazgató úr szobájában monitoron lehetett követni minden tantermen kívüli helyszínt. A kétemeletes épületben a tanárok lifttel közlekedhetek, a lépcsőkanyarulatokban a gyermekek kis tükörben ellenőrizhették, rendben vannak-e hajfonataik. A mellékhelységek tiszták, s a hagyományos guggolós WC mellet angol WC is fellelhető.

Ha gyermekkel találkozik egy török ember az utcán, biztosan elmosolyodik. És kora délután nagyon sok gyermek és fiatal tart hazafelé, egyenruhájukból kiderül, hogy melyik iskolából. Így háttérbe szorulnak a létező vagyoni különbségek, a divatozás, a márkás holmik tulajdonlásának mindent felülíró vágya, s az ebből adódó konfliktusok kiszorulnak az iskolából.

Az egyenruhák kavalkádját a Fesztiválnyitó felvonuláson figyelhettük meg igazán. Az öt km hosszú út szegélyén lelkes gyermeksereg éljenezte a viseletben felvonuló, táncoló és zenélő csoportokat. A fogadó gyermekek is vonultak: Ők cipelték, örömmel, a pulóverrel, vízzel megrakott TRT hátizsákokat.

S bár minden nemzetet ovációval fogadtak a felvonulásra kíváncsi emberek, de a legtöbb szegfűt mégiscsak mi, magyarok kaptuk. Ha meglátták a táblánkon a feliratot: MAGARISTAN , még egy-két magyar szóval is kedveskedtek.

A 42 nemzet valamennyi képviselője büszke öntudatot sugárzott, amint vonult Izmír tengerparti sétányán, pedig a tűző nap, a viseletünkhöz tartozó alsószoknyák, a fiúk mellénye és kalapja, ugyancsak próbára tették állóképességünket. A kozák legénykék kucsmája, a kazakstániak bundamellény, a mexikói lányok sokrétegű, abroncsos szoknyája, a kyrgyztániak hegyes csákója még nagyobb önfegyelmet igényelt. Nijer, Mozambique, Senegál táncosai voltak az alkalomhoz leginkább kényelmesen öltözve.

A menettánc közben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az énekszó helyett ütemesen kiáltják török kísérőink: ma-gya-ris-tan. Válaszul a mieink: tür-ki-je.Mögöttünk: Lit-va-ni-a, válasz:tür-ki-je. Előttünk:Co-lum-bi-a, tür-ki-je. S így vonult a menet az Alsancak Pier térre, ahol katonai tiszteletadással koszorúzták meg az államférfiak Atatürk szobrát.

A lengyel barátaink hiányoztak. Ők lemondták a részvételt az országukat ért légikatasztrófa miatt. Együttérzésből azt a koreográfiánkat táncoltuk a másnapi koncerten, melyben énekeljük: „Kiskacsa fürdik fekete tóba, anyjához készül Lengyelországba”.

Az ünnepség után minden gyermek kapott olyan édességet, melynek készítéséhez Guinness rekordi mennyiségben, mi is hozzájárultunk itthonról vitt liszttel.

A 42 busz, az ünnepség végére, már a tér másik oldalán sorakozott, a miénk valahol a sor közepén. Alig vártuk, hogy beszállhassunk. Ez a kényelmes busz hozott bennünket az Isztambuli Repülő térről Izmírbe, majd 11 nap múlva vissza, és minden reggel ebbe szálltunk be az iskolánál, s este ki, amikor a programokról megérkeztünk.

Egyetlen napot pihenhetett a busz, amikor is a családok vásárolni vitték a gyermekeket. Kivéve minden együttesből egy képviselőt, tőlünk Keresztény Csengét, és az őt fogadó török gyermeket, akik külön repülővel, Ankarába, Törökország fővárosába, utaztak. Ugyanis a Török Televízió elnöke, a miniszterelnök,a köztársasági elnök, és a Turkish Grand National Assembly elöljárója is szakított arra időt, fontosnak tartotta, hogy fogadja a delegációkat,ajándékot adjon mind a török, mind a vendég gyermeknek, s megtisztelje a gyerekeket azzal, hogy elmond néhány gondolatot Törökországról, az együttműködésről, a szolidaritásról, a demokráciáról, a fejlődésről, a barátságról, a békéről Atatürk szellemiségében.

Amir, a bosnyák fiatalember, aki Ankarában jár egyetemre, /angol, spanyol szakos/, az elmúlt évi Fesztiválon ismerte meg a magyar csoportot, s szerette meg az együttes tagjait. Amikor megtudta, hogy Magyarországról ismét a Csepp-Csepelt hívta meg a TV, kérte, lehessen ez évben is ő a mi kísérőnk. Kedvesnek, fegyelmezettnek, megbízhatónak, pontosnak, szófogadónak, de vidámnak ismerete meg az Együttest. Tetszett neki a néptánc produkciónk, s élvezte a beszédünk dallamosságát. Jól együtt tudott működni Lovász Ildikóval, az Eötvös iskola angol-magyar szakos tanárával, aki a tolmács feladatot látta el kitűnően.

Amír és a csoport felnőtt kísérői is csak ezen a napon nem voltak kora reggeltől késő estig boldogító szolgálatban.

Izmír 2.rész

IZMÍR 2010.

Az iskola és a szülők kapcsolata

A Csepp-Csepel táncosai közül többen a tavalyi családjukhoz kerültek. Csak azok a gyermekek kaptak új családot, akiknek múlt évi párja e tanévtől már középiskolában tanul. De velük is találkoztunk! Amikor tehették, megjelentek a programokon, szabad estén otthonukban látták vendégül „egy éves” barátjukat, s jelenlegi vendéglátóját. A három gyermek-többnyire angol nyelven – beszélte meg az „élet nagy dolgait”.

A fotókon, melyek a török és magyar gyermek találkozásának pillanatát örökítették meg-s másnap már mindenki láthatta a faliújságon, és a számítógépén is nézhette az itthon aggódó szülő- két egykorú és hasonló magasságú mosolygó, büszke gyermek nézett bizalommal a barátságos igazgató úrra, s az asztaloknál várakozó, boldog családokra. Nagy megtiszteltetésnek érezték, hogy a jelentkező 120 család közül, az ő családjukra esett a választás.

Már másnap a magyarok török családomról, török apámról, anyámról beszéltek. Ők pedig, minden reggel az iskolában, mielőtt fölszálltunk a különbuszra, kérdésekkel bombáztak minket angol tanáraikon, s a tolmácsunkon keresztül: ízlett-e a vacsora, ma estére mit enne szívesen, jó lenne-e, ha étterembe mennének, milyen ajándékot szeretne a gyermek magának, s otthon maradt családtagjainak, átvasalhatja-e a bőröndből előkerült jelmezt, stb.

A három angol tanár nénin kívül, akik egész nap velünk voltak, néhány szülő is velünk jött a TRT szervezte programokra, s minden család azokra, melyeket az iskola szervezett. Ezeknek nem volt más célja, mint egymás kultúrájának megismerése, a barátkozás, a jó hangulat kialakítása, hogy ápr. 23.-án, a török emberek nemzeti ünnepén, amikor szívből hálát éreznek már rég elhunyt államférfijuk, ATATÜRK munkássága miatt, igazán jól sikerüljön az Intervíziós élő adás, melyben 42 ország egy-egy csoportja táncol három percet.

Épp, hogy elindult a buszunk az iskolától, megindult a sütemények, édességek kínálgatása. Délidőben, a kirándulásokon, az otthon készített, változatos török házikonyha termékei kerültek elő. A programok költségeit, mint lovaglás egy kazak hegyi tanyán, múzeumi belépők sem fizethettük magunk! Igaz a fesztivál ideje alatt, a TRT logóval ellátott buszoknak nem kellett parkoló díjat fizetni, az újonnan átadott Metrón jegy nélkül engedtek be, a bergamai Akropolis belépőjegyeiért sem kellett fizetni. Úgy tűnt, mindenkinek fontos ez az ügy!

Vajon honnan tudták azok a szülők, akik épp nem tartottak velünk, hogy mikor érünk vissza az iskolához, azt nem tudtuk megfejteni. Sohasem siettettek, lehetett mégegyszer, meg mégegyszer felülni a lóra, bóklászni a tengerparton, kitérőt tenni. Egyszer sem fordult elő, hogy valakit ne vártak volna az iskolánál ,nyugodt derűvel a szülők! Többnyire az igazgató úr is megkérdezte, hogy éreztük magunkat.

Az iskolában, minden reggel tárt kapuk fogadták a szülőket, s mindenkit, aki belépni óhajtott. Nem adminisztrálta senki, hogy miért lett átlépve a küszöb, viszont bárki készséggel útba irányított. 1200 gyermek tanul a jól felszerelt, márvány lépcsős iskolában, két műszakba. Lehet, hogy nincs is fogadóóra…

Megérkezésünk másnapján láttuk viszont Kszelmát, aki gyönyörű szegfű csokorral köszöntötte a csoportot a buszon. Nem tudtunk róla, hogy nem a tantestület tagja, most derült ki, hogy ő a Szülői munkaközösség elnöke volt. Most, hogy a gyermeke már nem ebbe az iskolába jár, más elnököt választottak. De barátságból, amikor tehette, az idén is velünk volt. Az új elnök mindig.

Ápr. 23.-án, az ünnep délelőttjén, megtelt az iskolaudvar. Minden osztály, a hagyományoknak megfelelően táncos produkciót adott elő a jól megácsolt színpadon, a gyermekek és a szülők nem kis gyönyörűségére. Ezt a műsort

színesítette a mi két magyar néptánc produkciónk, de meglepetéssel is készültünk: Az egyik kislányunk, akinek itthon kiadott könnyűzenei CD-je van, elénekelte az egyik számát, majd a csoport a tavaly előtti Fesztivál dalra előadta azt a hip-hap produkciót, amit heteken át, vasárnaponként, a néptánc próba után,

az egyik táncosunk hozzáértő bátyja irányításával tanult.

Elképzelhetetlen örömöt okoztunk ezzel török barátainknak! Ahogy az egyik angol tanár néni mondta: „lúdbőrözött a karja, könnyeit nem tudta visszatartani, hogy magyar gyermekek erre a nemzetközi barátságról szóló török zenére ilyen sok munkát igénylő, nagyszerűen, egyszerre előadott táncot mutattak be.” Kérték, hogy ismételjük meg a tengerparti, főleg mozgássérültek számára kialakított játszóparkban megrendezett pik-nik-en, ahol ott lesznek a tavalyi és idei fogadó családok. Örömmel megtettük, sőt a hazaindulás estéjén, az iskola aulájában, ismét eltáncoltuk. Egy órába telt, mire mindenki, könnyek között elbúcsúzott, s beszállt a buszba.

A gyermekek a bőröndökbe nem tudták becsomagolni a sok ajándékot, amivel a családok elhalmozták őket. Bizony nem fértek el a vitt ajándékok helyén. Igy jártak a kísérők is, akik az SZMK vezetőjétől, némely kollégától, egy-egy szülőtől menet közben kaptak apróbb ajándékokat, de a búcsú esten, a tantestület nevében, az igazgató úr is ajándékot nyújtott át. Felmutatott egy magyar és egy török lobogót, s megbeszéltük, hogy ők a magyart, mi a török lobogót saját környezetünkben elhelyezzük, emlékezve és emlékeztetve a testvéri szeretetre.

Izmír 1.rész

IZMÍR 2010. április 29.

A Csepp-Csepel Gyermek Néptánc Együttest negyedszerre is meghívta a Török Televízió Gyermek Fesztiváljára. A 32. Fesztivált – a tiszteletre méltó állam férfi- Atatürk méltatására rendezték, ismét Izmírben, a történelmi óváros köré épült tengerparti városban.

Három hónapon át, vasárnap délelőttönként próbált a Csepeli Munkásotthon próbatermében az a csapat, akiknek szülei vállalták az utiköltség- repülőjegy Istambulba- terhét. Sokat dolgoztunk, hogy méltón képviselhessük hazánkat, és Csepelt a 42 ország között, hiszen egy országból csak egy csoportot hívtak.

A csoporttal tarthatott volna még néhány táncos, ha a szülők tudták volna, hogy nem igaz az az általános vélekedés, hogy ott a gyermek veszélynek van kitéve, hogy nagy a szegénység és a szenny, hogy terrorveszély van, hogy rosszak az utak, stb.

Akik az elmúlt Fesztiválokon részt vettek, tapasztalták, hogy mindez nem igaz. Viszont lubickolhattak a szeretetben és tiszteletben, melyet a más országból érkezettek iránt, s főleg a magyarok iránt lépten-nyomon kifejezésre juttattak: Az iskola homlokzatán magyarnyelvű felirat köszöntött bennünket, a tanulók magyar és török zászlócskákkal integettek és éljeneztek, amint beléptünk az iskolaudvarba, dobzenekar adott elő néhány számot tiszteletünkre. A zenekar ebben a tanévben alakult, így meglepetést jelentett, hiszen az elmúlt Fesztiválon is ennek az iskolának a családjai, tanárai láttak vendégül. A faliújságokra Magyarország nevezetességeiről gyűjtött képeket helyeztek.

A színháztermükben már vártak a családok: az asztalokon nagy betűk hirdették a magyar gyermek nevét, akivel saját gyermekük együtt vett részt a tíz napig tartó fesztivál programjain. S ez a családoknak kitüntetés volt, hiszen több száz család közül választották ki azokat, akik részt vehettek ebben a programban. Az iskola igazgatója is elmondta, hogy kitüntetésnek érzik, hogy a magyar csoportot fogadhatják, s a TRT hátizsák mellé, melyet mind a magyar, mind a török gyermek megkapott, nagy csokor virággal köszöntötte a török gyermek a magyart. A tavalyi tapasztalat alapján mi is készültünk: A mieink a Királyerdei Művelődési Ház kézműves körének tulipánjaival viszonozta a kedvességet.